Lássuk csak, mitől is.
Három frízbi, ebből egy sima, kettő pedig rágásálló, miután a sima hamar leamortizàlódott.
Apportfa, kicsi. A kis keskeny pofijához brutálnak tűnik a nagy, bár simán elbírja a kétkilósat is. Jelen darab csilivili rózsaszínre és ezüstre filctollazva, hogy észrevegye az avarban. Na meg hogy kellőképp csajos legyen.
K99 szabályzat, mind a 142 oldal plusz borítók, fűzve, rongyos állapotban. Vizsga előtt népszerűsége exponenciálisan nő.
Fél pár papucs, apportfeladathoz. Egy műanyag tányér cafatjai, ugyanahhoz.
Jutifalat, legolcsóbb Fressnapf-os vagy DM-es, praktikus lapocskás kiszelés, imádja a röfi. Agyam eldobom, amikor látom a boltban azt a fajta jutit, aminek kilója 13000 pénzbe fáj. Könyörgöm némán, a sima mezei bélszín 6-7000! Ennyiért már Angust kapok! Én, nem a kutyám!!
Kong, piros, közepes. Nem hittem volna, hogy erre a hülye alakú gumiharangra ennyire rá bírnak izgulni a blökik. Pedig de. Idétlenül és kiszámíthatatlanul pattog, rágáskor meg isteni ruganyos, ez lehet a titok. Bár rágni még nem próbáltam.
Itatószerkezet, főleg melegebb időkre, bár ősszel-télen is szeretnek lefetyelni két rohanás között, csak nem annyit. Nyáron viszont édeskevés a fél liter, legalább a négyszerese kell, figyelembe véve a kutyák rendkívül gazdaságtalan ivási technikáját. Egyébként nem gondoltam volna, hogy nem felfelé kunkorgatják a nyelvüket ilyenkor, hanem pont ellenkezőleg:
Mi még? A táska alján elfekvőben néhány teniszlabda, kakiszacsi, sípolós játék. Egy kopott CD lemez, agilityben a zónázáshoz. Egy régi rongy, az előreküldés megtanításának segédlete. Kicsi kötéldarab, régen erre volt úgy rácuppanva, mint most a kongra. Változnak az idők…
Abból is látom, milyen régóta sulizunk, hogy mennyi mindent cipelek magammal. Eleinte elég volt a póráz, a jutifalat meg a kötélkéje. A többi később csatlakozott, ahogy elkezdtük a K99-et, az agilityt, az őrző-védőt, fityfenét.
De hogy jutottunk el idáig?
Először is, ki kellett választani a kutyasulit. Olyan sok nem jöhetett szóba, mert nem állt szándékomban heti többször átbumlizni ebestül a városon, a legideálisabb eset, ha kerületen – vagy legalább a város délnyugati negyedén – belül található. Az ütős-verős-fojtónyakörves-láncos kiképezdék dettó kiestek, szerintem nincs kutya, amelyik erre izgulna, a belga amúgy is hírhedten mimóza a nagy pofája ellenére.
Maradt a Népszigeti Kutyasuli őrmezei leágazása, meg a Top Mancs. Előbbiekről sok pozitívat hallottam, Adri barátnőm is hozzájuk járt a vérgoldenével, Gyömbérrel. Olvastam Korom Gábor könyvét, voltam bemutatón, ahol Vámosi-Nagy Nóra demonstrálta, mire képes a klikkerrel és Pákóval. A Top Mancsról a kerületiek meséltek mindenfélét, volt, akinek bejött, másoknak kevésbé, de elhangzott a LÉNYEG: rengeteg ott a belga. Többek között a suli vezetőjének is az van. Ez volt az egyik döntő érv, pluszban az állatorvosunk szintént őket ajánlotta, hozzájuk jár agilityzni. Úgyhogy bejelentkeztem, és pár hét múlva mehettem is az első – még kutyátlan – megbeszélésre.
Később rájöttem, hiba volt várnom ezzel az egésszel Dorka másfél éves koráig. Ha már rögtön a szükséges oltások beszerzése után elkezdünk járni, várhatóan könnyebben vészeljük át a kutyáknál 8-9 hónapos korban jelentkező dackorszakot. Ellenőrzöttebb körülmények között zajlik a szocializációja, ennek köszönhetően idejekorán megkapja a – akkor még – nagyobbaktól, erősebbektől a tilalomfákat, és lehet, hogy most nem lincselne le nekifutásból minden kutyát (ahogy a mellékelt ábra szerint teszi).
Valamiért az volt bennem, hogy egy-másfél éves kora előtt úgyse lehet vele agilityzni (még nem elég erősek a csontjai, izmai, ízületei az ilyen terheléshez), meg amúgy én vagyok a legprofibb kutyás a földkerekén, szóval addig minek. Timberrel is simán megoldottam az életet, az ükuncsival se lesz gond. Aha… kifelejtettem, hogy Tinyó alkalmazkodó, önmagát alámrendelő egyéniség volt, Dorka viszont piszkosul önjáró. Timbi nyugis, labda- (és ezáltal ember-) függő, Dorci egy perpetuum mobile és nem annyira az emberes akció érdekli, ő a kutyaadagját követeli. A napi első áldozata mindig megszívja, rajta vezeti le a rettentő hosszú éjszakai pihenés alatt felgyülemlett atomerőműnyi energiát.
Szerencsére a Top Mancsba rengeteg hasonló méretű és strapabíró haver jár, a többség valamivel kezdés előtt jön, hogy a suli melletti erdős részen tombolhassanak a nebulók. Így egész kezelhetők egy-másfél órán át, majd a foglalkozás után ismét egy nagy ereszd-el-a-hajamat következik, rongyozós játékkal lezárva.
Dorka által laposra tiport egóm végre kapott egy kis fényezést a suliban, a negyedik alkalom után a kiképzőnknek feltűnt, hogy az ülés-fekvés-behívás kombó egész jól megy, úgyhogy átzavart minket a középhaladókhoz. Nem kicsit voltam ám büszke! Remélem, látta mindenki, mennyire profik vagyunk!
A középhaladó csoport már az engedelmességi vizsgára gyúrt, ez a BH-vizsgának (Begleithundprüfung, szó szerint: kísérőkutya vizsga) is mondott megmérettetés az előfeltétele – legalábbis a Top Mancsnál – minden további képzésnek, legyen az agility, K99, frízbi. Marha nagy mellénnyel álltam neki, mi ez nekünk. Némi lábnál követés, leültetés, helyben maradás, piha.
Azért a vizsga napján cidriztem persze, hisz Dorisnál nagyon hangulatfüggő, mennyire hajlandó dolgozni. Ezt a mai napig úgy kell kisakkozni, aznap épp mennyi játék, fegyelmezés, lefárasztás kell előtte, hogy jól teljesítsen. Necces. Ha túlzottan elfárad, nem lesz meg benne a kellő lendület, lelkesedés (pontozzák ezt is!). Ha nem eléggé, akkor ki-kitör az irányításom alól túláradó jókedvében. Ha a fegyelem nincs meg, szintúgy hülyéskedik, nem koncentrál.
A BH vizsgán jó passzban volt, 97%-ra teljesített. Hízott a májam rendesen. 🙂
Éledezett mindezek mellett egy csendesebb, privát öröm: amióta rendszeresen suliztunk, elkezdett otthon is lehiggadni a jószág. Lassan, fél-egy év alatt érett be az eredmény. Észrevehetően kevesebbet rombolt, ritkultak a bosszúpisik, séta közben már nem mindig viselkedett futóbolondként.
Mivel az őrültködésre a mai napig töretlen a hajlama, kikövetkeztethető, hogy nem ő változott meg alapvetően. A viszonyunk lett más, a kommunikációnk, a bizalmunk egymásban. Végre kaptam eszközöket ahhoz, hogy megértsem a kutyámat.