Love. Teach. Play.
Vannak a mi házunk táján is, hát hogyne lennének. Még a világokos bordercollie-nak is, bizony ám, a lükécske shetlandiról nem is beszélve. Dorcinak elvétve, talán csak a vízmánia (mindig bele kell menni minden tócsába, folyóba, akár januárban is), a járókelők előtti célzott keresztbe-kóválygás (mintha véletlenül tenné, de túl sok a véletlen), és a reggelenkénti derült égből pocak…
“Tessék pórázon vezetni!” – csak a sztentori sipító hang jött az emeletről, a forrás-öregasszony rejtőzködött valahol. Bennem meg persze ment fel azonnal az agyvíz, mert már megint miért szól bele mindenki az életembe, és miért is kéne “pórázon vezetni” fától fűcsomóig a dögeimet, mint holmi akarat, személyiség és agy nélküli bábokat?! Tudnak menni maguktól, úttestre nem kóvályognak le, öregasszonyt nem esznek,…
Tökre nem számítottam rá. Arra se, hogy szembejön velem egy ilyen hirdetés, arra se, hogy gondolok egyet és megpályázom, arra aztán meg végképp nem, hogy én nyerem meg. Pedig de. Mindez történt augusztus második felében, és szeptember 1-től már dolgozom is. Napi 8 órában, vagyis teljes munkaidőben, bejelentve, ilyen se volt vagy négy éve. Bele kell…