Love. Teach. Play.
Sokadszorra morfondírozom el azon, hogy mekkora kultúrája van kies hazánkban a betegre zabáltatásnak. Szó szerint értem, mert addig nem elégszik meg a vendégül látó, míg rosszul nem érzed magad. Akkor megnyugszik. Igaz, te kékülsz, lilulsz, puffadsz, csikarsz, szédülsz, de ő boldog; jót főzött, ízlett, nem halsz éhen, ő meg jó házigazda volt. Mindannyian találkoztunk már…
Egy csomó minden történik attól még, hogy nem írok, de egyik sem olyan horderejű, hogy nagyon nagy feneket kerítenék neki. Viszont feledni meg nem szeretném, úgyhogy ezennel lekrónikázom, amolyan könnyednyárimagazin-kisszínesoldalhasábja-stílusban. Bula material Szuperklassz cucc, egyenesen Fijiről, ez a neve annak az élénk színű, többnyire virágmintás anyagnak, amiből az óceániai ruházatok készülnek. Laura varrt belőle két csudaklassz…
Azt mondták, várjak egy hetet. Hogy lemenjen a gőz az agyamról. Van ennek vagy két hónapja, de még mindig pöfögök néha. Március 15., esőzés, kirándulást terveztünk, de annyira azért nem vagyunk hardcore túrázók, otthon punnyadós nap lett belőle. Míg meg nem hallottuk a sírást. Másodikon lakunk, ablakok zárva, de így is egyértelműen felismerhető, összetéveszthetetlen kutyasírás…