Love. Teach. Play.
A hosszútávfutó nem mindig magányos Tegnap futni vittem Dorist. (Most tekintsünk el attól, hogy mekkora hőstett ez, merthogy triatlonok ide, félmaratonok oda, még mindig utálok futni.) Szokás szerint pórázt nem vittem, nyakörv helyett ledsort kanyarintottam a füle mögé, korán sötétedik már. Szokás szerint bele se gondoltam, mennyire science fiction lehet másnak az, ami nekem ennyire…
Járok már pár hónapja gyakorolni a vakvezető kutyákkal, gyűlnek az esetek, persze soha nem a kutyákkal van nehéz dolgom, hanem a zemberekkel. Jajistenem, senki nem mondta, hogy ez ekkora szopás lesz. Gyűjtögetem színes kis csokorba, mikkel szórakoztatnak nap mint nap, legyen ennek első fejezete a helyben maradás, illetve a helyben maradásban levő kutya össznépi szívatása.…
Mi imádjuk a kutyáinkat, oké? Nevezzenek minket nemnormálisnak érte, vádoljanak meg anyai ösztöneink helytelen kiélésével (he…?), pfujoljanak és fintorogjanak, akkor is így van. De néha – sokszor – nem kicsit gázok vagyunk. Tudod, gusztustalanul liberális vagyok, tőlem mindenki azt csinál, amit akar, amíg másnak nem árt vele. Na és itt a bibi, ez a vékony…