Love. Teach. Play.
Vasárnap levizsgázott a csoportom a kutyasuliban, mindenkinek sikerült aki eljött, boldog birkabőr (=juhhéj)! Nagy szó ez. Miért is? Mert tök nagy dolog, ha valaki full kezdő kutyásból eljut 7 hétvége alatt arra a szintre, hogy sikeresen levizsgázzon, vagyis a behívhatatlan, pórázrángatós, szanaszét esős, gazdával semmi kapcsolattal nem rendelkezős ebből egy olyan kutyát farag, aki játékból…
Sokáig jóindulatú elnézéssel kezeltem az agility-őrülteket, akárha izgága gyerekeket.* “És az a bíró, hogy milyen pályát rakott…! Te is ott voltál? És az open futamod milyen lett? Mennyire szemét volt az a palánk melletti kúszóbemenet!” – csicseregnek feszt, szavakkal dobálóznak sajátos argóban, rém izgatottak. Aztán minden fintorgásom ellenére azon kaptam magam, hogy újra elkezdtem versenyekre járni. Tavaly…
Néha történik olyan csoda, hogy felkérést kapok: tegyem magam hasznossá a hivatalos szakmámban, vagyis kertészkedjek. Örülök az ilyen alkalmaknak, mert egyrészt nem rozsdáll be e téren se az agyam, se a metszőollóm, másrészt meg szeretek zöldben tevékenykedni. Pláne, ha a kutyák is jöhetnek. Ez alkalommal jöhettek. Nem voltak ápolt virág- és zöldségágyások, amiket széttaposhattak volna, túl sok…