Love. Teach. Play.
Megvan az a videó, ahol az amcsi kapucnis csávó öt németjucival sétál szoros, zárt alakzatban? Nincs? Előkeresem, várjál, itt van. Lenyűgöző, nem? Elsőre én is így gondoltam. De ez nem normális séta. Iszonyú kemény fegyelemmel tartják magukat, nem néznek se jobbra, se balra, nem szaglásznak, farkuk lenn, nem érdekli őket semmi. Csak mennek szorosan…
Sokáig jóindulatú elnézéssel kezeltem az agility-őrülteket, akárha izgága gyerekeket.* “És az a bíró, hogy milyen pályát rakott…! Te is ott voltál? És az open futamod milyen lett? Mennyire szemét volt az a palánk melletti kúszóbemenet!” – csicseregnek feszt, szavakkal dobálóznak sajátos argóban, rém izgatottak. Aztán minden fintorgásom ellenére azon kaptam magam, hogy újra elkezdtem versenyekre járni. Tavaly…
Napi szinten jön szembe a csupa nagybetűs, tripla (tetra-penta-hexa) felkiáltójeles felhívás: ne támogasd a szaporítókat, adoptálj! Ne vegyél pénzért életet! És egyáltalán, milyen ember az, aki kutyát VESZ és nem örökbefogad?! Álljunk meg egy szóra. Az első tagmondattal maximálisan egyetértek: szaporítók fujj, le velük, törjenek követ száz évig Szibériában folyton terhesen, a férfiak is. Ha…