Love. Teach. Play.
A hosszútávfutó nem mindig magányos Tegnap futni vittem Dorist. (Most tekintsünk el attól, hogy mekkora hőstett ez, merthogy triatlonok ide, félmaratonok oda, még mindig utálok futni.) Szokás szerint pórázt nem vittem, nyakörv helyett ledsort kanyarintottam a füle mögé, korán sötétedik már. Szokás szerint bele se gondoltam, mennyire science fiction lehet másnak az, ami nekem ennyire…
Triatlonozom három éve. Az olimpiai táv a kedvencem, nem döglök ki halálosan tőle, és még élvezni is tudom a 1,5 km úszásból, 40 km biciklizésből és 10 km futásból álló versenyt. Tavaly teljesítettem egy fél-Ironmant, ami cirka ennek a duplája (igaz, pocsék idővel, 90 km bringázás után elbőgtem magam, hogy egy félmaratonnyit még futnom kell,…
Ugye, mindig is mondtam, hogy szegény lakótelepi kutyusok… na de várjunk csak, elírta, LAKÁSBAN tartani állatkínzás, nem KERTBEN! Nem írtam el. Rég beidegződött marhaság ez a “kutya csak a kertbe való”*. Mert ott jó neki, ott boldog. *Oda-vissza működik amúgy ez a kertesházas agyrém; ha kert van, akkor kutya kell. Nem foglalkozunk vele, nem is szeretjük különösebben,…