Love. Teach. Play.
A hosszútávfutó nem mindig magányos Tegnap futni vittem Dorist. (Most tekintsünk el attól, hogy mekkora hőstett ez, merthogy triatlonok ide, félmaratonok oda, még mindig utálok futni.) Szokás szerint pórázt nem vittem, nyakörv helyett ledsort kanyarintottam a füle mögé, korán sötétedik már. Szokás szerint bele se gondoltam, mennyire science fiction lehet másnak az, ami nekem ennyire…
“Én nem tudom ki hogy van vele, de sajnálom ezeket a kutyusokat! Amellett hogy segítenek a látássérült embereknek, szegények nem élhetnek teljes kutya életet!” Egy leendő vakvezető kutya facebook-posztja alatti kommentet idéztem, nem egyedi vélemény, sokszor halljuk munka közben ugyanezt ilyen-olyan formában. Szóval sajnálni kell ezeket a munkakutyákat, mert nem élhetnek teljes kutya-életet. De miért…
Mi imádjuk a kutyáinkat, oké? Nevezzenek minket nemnormálisnak érte, vádoljanak meg anyai ösztöneink helytelen kiélésével (he…?), pfujoljanak és fintorogjanak, akkor is így van. De néha – sokszor – nem kicsit gázok vagyunk. Tudod, gusztustalanul liberális vagyok, tőlem mindenki azt csinál, amit akar, amíg másnak nem árt vele. Na és itt a bibi, ez a vékony…