Love. Teach. Play.
Hozzánk költözött nyár elején Frodo, a vakvezető-tanonc labrador, aki élete első másfél évét valószínűleg egy pajtában vagy egy kiszuperált traktorgumiban töltötte, ennek köszönhetően azt mondani róla, hogy alulszocializált, erős eufemizmus. Szóval az volt a mellécsatolt ukáz, hogy ismerkedjen a való világgal és mellesleg valahogy el kéne érni, hogy ne akarjon az utcán minden másfeledik kutyát…
Ráfaragtam némileg az országválasztásra, KK folyton ezen röhög, hogy annyira vágytam olyan helyen élni, ahol rendes, kiszámítható szabályok vannak és mindenki be is tartja, aztán itt meg én vagyok a bunkó kelet-európai sunnyogó, aki egy – de csak egyetlenegy! – dologban azért szívesen kibújna a szigor alól. Kitalálod, mi az az egy? Hát a póráz,…
Az egy dolog, hogy egy csomóan tartanak kutyát, akiknek nem kéne, lásd még: “mert kutya, az kell, elfér. Majd adunk neki enni valamit oszt jóvan.” (K. Szilvi gyűjtése), de most az ellenkező végletről szólanék, miszerint a kutya teljes értékű családtag, “olyan értelmes, épp hogy csak meg nem szólal”. Ez a te szerencséd, szívem. Hogy nem…