Love. Teach. Play.
Esemény: párbeszéd. Helyszín: utca. Idő: ködös, hideg, nyúlós, amúgy nappal. Szereplők: vadidegen pasas, kutyák, én. – Milyen fajta kutya ez? – Melyik? – A fekete. – Belga. – És drága? – (?)… nem nagyon. – Mennyi? – (kínomban átmegyek gyerekesbe) Nem mondom meg! (a hangsúly mellé már csak a beee! hiányzik) – Miért? – Csak!…
Sokáig jóindulatú elnézéssel kezeltem az agility-őrülteket, akárha izgága gyerekeket.* “És az a bíró, hogy milyen pályát rakott…! Te is ott voltál? És az open futamod milyen lett? Mennyire szemét volt az a palánk melletti kúszóbemenet!” – csicseregnek feszt, szavakkal dobálóznak sajátos argóban, rém izgatottak. Aztán minden fintorgásom ellenére azon kaptam magam, hogy újra elkezdtem versenyekre járni. Tavaly…
Volt egy ilyen tervem, hogy szerzek textilboxot az állatkáknak. Illetve nekem eszembe nem jutott volna, Zsófi izélgetett, hogy versenyeken, edzéseken jobban járok, ha ebben tárolom Dorkáékat, mert ha csak kikötöm vagy fogom őket és közben nézelődhetnek, tökre elfáradnak agyilag attól, hogy látják a murit, de nem vehetnek részt benne. Hittem neki, hisz űzi az ipart vagy ezer éve.…