Nemrég ünnepeltük a 89. születésnapját. Rozoga volt már nagyon, mindenféle nyavalya kínozta, régóta teher volt neki az élet, mégis hihetetlen szívósággal ragaszkodott hozzá. Ép, értelmes szelleme küszködött a hanyatló, érzékszerveit veszítő teste fogságában, évente hittük, na ez a szülinap lesz az utolsó, de jó párat ráhúzott még.
Tegnap estére fáradt el végleg.
Több mint 12 éve elkezdtem összeírogatni, mennyi emlék kötődik hozzá, mit jelentett nekem. Már akkor időzített bomba volt az asztmája, a magas vérnyomása, ezerféle kisebb-nagyobb baja. Mégis, rettentően életerős volt. Ha rá gondolok, mindig az 50-60-70 éves, tevékeny apu jelenik meg előttem, akit bármikor lehetett hívni villanyt szerelni, glettelni, fúrni-faragni, mert mindenhez is értett, ráadásul nem sufni-kókány módon, hanem precízen, maximális igényességgel. Sokként ért az utóbbi évek minden látogatásakor a törékeny, fakó hangú öregember, akivé lett. A hangja, az a szép, meleg bariton. “Kezit csókolom, itt doktor Németh László beszél”…
… ül a sátor előtt, bütyköl valamit cigivel a szájában, többcentis a hamucsík. Kiskölyök vagyok még, óvatosan veszem ki ajkai közül, hogy lepöccintsem, fintorgok közben, hogy büdi. Leszokott végül. Szerettem hirdetni, hogy az én kedvemért, hogy szóltam neki és erre hipphopp abbahagyta, jó volt hinni, ilyen hatalmam van. Ő pedig udvariasan nem cáfol meg.
Tengerparti nyaralásaink, sátrazások alatt végig partner csigaszedésben, medúzamasszírozásban, a tengerfenék felfedezésében. Nem kell túl sokáig nyúzni fagyiért. Az ötszemélyes sátor vékony válaszfalán áthallatszik a hortyogása, de olyan kinyúvadtak vagyunk az egész napi hepajkodás után, hogy elalszunk így is. Riadtan bújunk meg viszont, amikor káromkodva tér vissza a bolgár guggolós slóziból, ahová fürdőköpenyben indult.
Imádom, ha ő jön értem az óvodába, hazautunk ilyenkor mindig kalandosabb: eltévelyedünk a kutyás kertek felé, a nyalókalelőhely trafik irányába, vagy csak úgy csavargunk.
Rengeteg holmi születik a keze nyomán, bútorok, lambéria, kerti szerszámoskamra, budit sem átall kiásni. Madárröpde, nyugágyhuzat, rántott csirke, éjféli bukta. Végigfekszi a nyarakat az összes szutyok szoci kocsink alatt, mindig van rajtuk szerelnivaló. Rozsdátlanítást is vállal, a fehér ezeröcsink hetekig vörös míniumfoltokkal az oldalán jár, nekem rettentően tetszik így. Nem tudom eldönteni, hálás vagy bosszús-e, hogy a mai kocsikat már nem lehet házilag kendácsolni.
Egyik jugoszláv szerpentinen, viharban keresztbecsúszik az ezeröcsi. Röviden kiált: kapaszkodjatok, gyerekek!, és sikerül visszakormányozni a jószágot. Sportosan vezet sokáig: gáz-fék, gáz-fék, én meg amúgy sem bírom – a mai napig se – a hátsó ülésen utazást, kúp nélkül nem indulhatunk hosszú útra. De mindig megérkezünk, van, hogy 8-9-10 órákat vezet egyhuzamban. És mindig kell kólának a kocsiban lennie, néha nyálcsorgatva irigykedünk, mert az csak az övé.
Két évig nyúzzuk anyuval, hogy kutyám lehessen. Beadja végre a derekát, erre a hülye dög bevált mindent, amit megjósolt; felfejti a szőnyeget, letépi a tapétát, rágja a bútorokat. És hullatja a szőrét és büdös is. De őt imádja, a családfőt, kerge bandánk legkiegyensúlyozottabb tagját. Súlyosan beteg már az eb, de akkor is az ő lábát követi lakásszerte.
Minden reggel tornázik, nagyon is jól tartja a formáját sokáig, aztán felfedezi magának a konyhát. Onnantól nem bír már annyit mozogni, amennyit főz… akadnak eszement ötletei, mint a kókuszos csirke, na meg bármikor is alkot, nekünk kötelességünk áhítattal befalni, ha este tizenegykor, hát akkor. A reformkonyha neki annyit jelent, hogy nem húst tesz a bundába, hanem zöldséget, majd pontosan ugyanúgy két liter olajban süti ki. Krumplival persze.
Az utcanév elé kötőjelet tesz, Hang-u. Hülyeségnek, helytelenségnek tartom, holott csak anakronisztikus; a szomszéd házra még az utcánk régi neve van kiírva így: Biblia-utca. Most már régiesnek, elegánsnak tűnik.
Gyerekkora óta baj van a fülével, úszni mindig füldugóval jár, akkor felesleges is kiabálni neki, nem hallja. Sajnos most már füldugó nélkül se. El nem tudom képzelni azt a csendet, ami körülveszi. Vagy épp hogy kaotikusan zajos? Szörnyű, elszigetelő, kirekesztő nyavalya. És nem tudok segíteni, nem tudunk lassan beszélgetni se.
Reggelente mindig vár a bögre kakaóm, akármennyire is sietek, azt „lehúzom”. Rászoktatott a reggelire, neki köszönhetem, hogy az a legfontosabb étkezés számomra, ami csak különleges válságok, katasztrófák idején marad ki. Akkor se sokáig. Világraszóló a kakaója. Meg a húslevese, a sültjei. A tócsi! Mindig belereszeli az ujját is, legalábbis amíg nincs villanyos pépesítő, kézzel vacakolja az egész nagycsaládnak való adagot. A white lady koktélba is a tenyere íze kell, attól lesz az igazi.
Életútja nagyon rögös, iszonyú nehéz, és mégis példakép nekem. Következetes, kitartó, szorgalmas, küzdős. És abban tudott nagyon jó és sikeres lenni, amit szeret, ami hivatás is, nem csak munka. Nagy név a szakmában, de nem tőle tudjuk, mások mondják, mekkora koponya, milyen zseniális diagnoszta. Kitalálta a kutyánk baját is. A mienkről nem is szólva. Iszonyúan féltettük, amikor nyugdíjba küldték, mit kezd majd magával, a fejében összegyűlt káptalannyi tudással, a levezetést kereső energiáival. Nem kellett féltenünk. Kikerült a napi harcból, pofozkodásból, betartásokból. És talált elfoglaltságot, talál mindig.
Nem tökéletes lányos apa, egyikünknek sem udvarol, nem érezteti, hogy szépnek tart minket, hogy büszke ránk. Pedig imád minket. Csak nem tudja igazán kimutatni. Sokáig nem bocsátom meg neki, hogy amikor belibbentem elé a szalagavatós ruhámban, leszaloncukrosozta megjelenésem. Én gyönyörűnek éreztem magam! Mégse tudta kimondani, külön kontinensen laknak a emocionalitással. Nem erősíti a női önbizalmunkat, az biztos. Félt minket ugyanakkor, erőteljes atyai pofonokat csakis a szerinte túlzásba vitt fiúzásokért kapok. Akkor is, ha tökártatlan vagyok épp, még azt se tudom, mit akarhatnak tőlem.
A mai napig kakasmód fejezi ki szeretetét; eteti a tyúkját, fiókáit, az egész baromfiudvart. Bevásárol a piacon, hazacipeli, majd megszakad, fel az ötödikre, aztán eltesz, előkészít, fagyaszt, aprít, párol, míg bele nem dagad a bokája, sajdul a gerince. De belehalna, ha nem etethetne.
Nem hitt a halál utáni bármiben, holott mielőtt orvos lett, pap akart lenni. Hogy miért… a hit, a lelkiség, a transzcendencia nagyon távol állt tőle. Az ő világa a kézzel fogható, a tudományosan levezethető, a logikusan elemezhető volt.
Te nem hittél, mi meg nem tudjuk. Elengedtünk ugyan, de még jó ideig sírni fogunk, mert nagyon hiányzol. De bárhová is mentél, bárhol is vagy, lelj békére.
Nagyon szeretünk, Apu.
