Love. Teach. Play.
Eszter barátnőm kérdezte még a télen – miközben enyhén szédült Doris körkörös rohangálásától – , hogy próbáltuk-e már a terelést*. Ha már juhászkutyáim vannak. Szégyen és gyalázat: nem még. Illetve Zsófi egyszer elvitte anno a hátulgombolós Dorkát, de ott és akkor még sokkal jobban érdekelték a bakfist a kutyák és az emberek. Ideje lett hát…
Gyönyörű tavaszi nap lévén kimoccantunk a megszokott Infopark-Gellérthegy-vasúti töltés – háromszögből, irány a Kopaszi-gáti, vízbe lejtő kutyafuttató. Doris nyaksérülésére amúgy is hidroterápiát javallottak többen, sajátos értelmezésem szerint erre a Duna is tökéletes. Lenne. Ha nem ütköznénk menetrendszerűen a kutyafuttatón(!) tábort verő horgászokba. Akiket csendes őrülteknek nevez a köznyelv, jóindulatú, higgadt, órákon át halkan molyoló, top…
Elég sokat. Még az olyan törpelábú is, mint Ardbeg. Lovazni voltunk múlt héten barátnőmnél, (újra)ismerkedett a lókkal, az egyik megkergette ugyan, de nem hagyott benne patanyomot, lelkileg se. Bosszúból később feltettem a hátára a ragadozót, érezze csak a rettegést. Kezdetnek sétálni mentünk, lovastul, kutyástul, saját lábilag. Konstatáltam, hogy nagy a sár, magas a fű, meredek…